Aki veszi a fáradságot, nyitott szemmel jár és maga is hajlandó kutatni, az ma már láthatja és utánajárhat: a CDS (klór-dioxid oldat) alkalmazása a gyakorlatban nagyon sok esetben valódi és mérhető megoldást nyújt az autisztikus tünetekkel küzdő gyermekek számára. Érdemes elolvasni és megnézni az alábbi cikket és benne lévő videókat:
Szóval a kérdés már rég nem az, hogy a módszer működik-e, hanem az, hogy vajon miért születnek ezek a megdöbbentő, a fősodor által mégis elhallgatott eredmények?
A videóban egy hiánypótló szakmai párbeszédbe kapcsolódhatunk be, amely pontosan ezt a kérdést járja körül, és egy lenyűgöző biokémiai hipotézist állít fel a gyakorlatban látott sikerek megmagyarázásának egyik aspektusáról.
A beszélgetés egyik résztvevője Kerri Rivera, aki az integratív biomedikális protokolljával (amelyről a Healing the Symptoms Known as Autism című átfogó könyvében is részletesen ír) a felvétel idejére már több mint 400 gyermek állapotában ért el drasztikus javulást – amit a nemzetközileg elismert ATEC (Autism Treatment Evaluation Checklist) pontrendszer precíz mérései is visszaigazoltak. Kerri a megkérdőjelezhetetlen klinikai tapasztalatokat hozza.
Beszélgetőpartnere, Dr. Stephanie Seneff: Az MIT (Massachusetts Institute of Technology) Senior kutatója, aki évtizedek óta a környezeti toxinok és az emberi biokémia összefüggéseit vizsgálja. Ő az a tudós, aki képes molekuláris szinten megvilágítani, mi állhat a Kerri által látott gyógyulások hátterében.
A videó egy specifikus, betegséget okozó anyagra, a mezőgazdaságban tömegesen használt glifozátra fókuszál. Dr. Seneff hipotézise bemutatja, hogy ez a méreganyag molekuláris szinten hogyan okoz káoszt a szervezetben (például a fehérjeszintézis során a glicin aminosav helyére beépülve), bélbénulást, tápanyaghiányt és neurológiai gyulladást előidézve.
Ez a beszélgetés is egy kiváló kiindulópont ahhoz, hogy meglásd: ami a fősodor szerint “lehetetlen”, arra a nem meghamisított tudománynak és legfőképp a gyakorlatnak már rég megvannak a válaszai. Nézzétek meg a felvételt, olvassátok el a kapcsolódó cikkeket, és kössétek össze a pontokat!
A teljes kép: a glifozáton túl
Bár ez a beszélgetés a glifozát aspektusát elemzi, fontos tisztán látnunk a teljes képet. Sajnos ma már pontosan tudható, hogy a glifozát mellett van több más és köztük egy legalább ennyire súlyos probléma: a gyerekkori oltások egyre növekvő száma és az ezekben használt neurotoxikus adjuvánsok (például az alumíniumvegyületek).
Ezek a testbe juttatott segédanyagok és a felhalmozódó toxikus teher legalább ilyen erős kiváltó tényezői lehetnek az autisztikus tünetegyüttesnek. És bár a fősodratú média és a hivatalos orvostudomány ezt a tényt teljes mértékben és agresszívan tagadja, a biokémia és a statisztikák nem hazudnak.
Ha szeretnéd mélyebben megérteni az oltásokban lévő adjuvánsok hatásmechanizmusát, a toxikus terhelés valóságát, és azt, hogyan próbálja a rendszer eltüntetni a nyomokat, feltétlenül ajánlom figyelmedbe az alábbi, témába vágó írásaimat:
Zárszóként. Miért áll meg, pontosabban miért nem indul meg a tudományos kutatás a témában?
Ehhez fontos tisztán látnunk: amit ebben a beszélgetésben hallottunk, az a tudomány jelenlegi szintjén egy hipotézis. Lehetnek benne tévedések, és lehetnek olyan részletei, amelyeket a jövő kutatásai finomítani fognak. Azonban ne felejtsük el: a „fősodratú” tudomány azon állítása, miszerint a glifozát vagy az oltási adjuvánsok „biztonságosak és hatékonyak”, ugyanúgy hipotéziseken és sokszor iparági érdekek által vezérelt, szelektív kutatásokon alapul.
A döntő különbség nem az elméletek tökéletességében,
hanem az empirikus tapasztalatokban rejlik.
Amikor Kerri Rivera protokollja nyomán gyermekek százai nyerik vissza a beszédképességüket és az életüket, az már nem statisztikai zaj. Ez a siker azonban nem a semmiből született: az alapjait olyan kutatók rakták le, mint Andreas Kalcker.
Kalcker az elmúlt közel 20 évben úttörő munkát végzett a klór-dioxid ismeretanyagának bővítésében. Neki köszönhetjük a CDS (Chlorine Dioxide Solution) tiszta oldatának kifejlesztését, amely messze biztonságosabb és precízebben adagolható, mint a korábbi változatok. Kalcker nemzetközi szinten elismert protokolljai és több ezer dokumentált esete – a maláriától az autizmusig – olyan erőteljes jelzések, amelyeket a valódi tudománynak kutatási kötelessége lenne vizsgálni.
Miért nem látunk mégis állami vagy egyetemi kutatásokat ezen a területen?
A válasz a profitlogikában keresendő. A gyógyszeripar motorja a szabadalom. Egy olyan anyag kutatásába, mint a klór-dioxid – amely nem szabadalmaztatható, olcsón előállítható és bárki számára hozzáférhető –, egyetlen profitorientált óriáscég sem fog dollármilliárdokat fektetni. Nekik nem érdekük egy olyan megoldás, amely feleslegessé teszi a méregdrága, élethosszig tartó tüneti kezeléseket.
Éppen ezért itt lenne a kormányzatok és a független egyetemek felelőssége. A közpénzekből finanszírozott kutatásoknak pontosan azokat az anomáliákat kellene vizsgálniuk, amelyek a lakosság széles tömegeinek nyújthatnak valódi segítséget, függetlenül a profitabilitástól.
Amíg a tudomány elzárkózik az empirikus sikerek vizsgálatától, addig nem beszélhetünk valódi „bizonyítékokon alapuló orvoslásról”, csak „érdekeken alapuló dogmákról”. A mi feladatunk azonban addig is az marad, hogy megosszuk ezeket az információkat, használjuk a józan eszünket, és ne féljünk a gyakorlat által visszaigazolt megoldások alapos körüljárásától.
